Balmazújvárosi Református Egyházközség


4060 Balmazújváros, Kossuth tér 12.

  • Németfalusi Református Templom

  • Kossuth téri Református Templom

  • Kossuth téri Református Templom

  • Kossuth téri Református Templom

  • Kossuth téri Református Templom

Sokat hallunk a második világháború egyik legnagyobb tragédiájáról, a munkatáborokról. Tudjuk, mennyi szörnyűség történt a gulágokban, mégis megrendítő, amikor valaki szemtől szemben meséli el, mit élt meg, mit élt túl a kényszermunkán. Árva Ernőné három évet töltött egy orosz munkatáborban fiatal korában.  

A Balmazújvárosi Református Egyházközség Idősek Otthonának egyik emeleti kis szobájában lakik Árva Ernőné Marika néni. Megérkezésemkor épp pihen, tegnap töltötte be a kilencvenedik életévét. Színes virágcsokor áll vázában az asztalon, énekeskönyv fekszik az ágya mellett, az éjjeliszekrényen. Mosolyogva, szeretettel fogad, pedig a téma, ami miatt jöttem, nem túl vidám. Arra kérem Marika nénit, emlékezzen vissza arra az időre, amikor munkatáborba vitték. Tizennyolc éves volt, 1945. január 3-án rendelték be Balmazújvároson az akkori tanácsházára. Mi németajkúak voltunk – magyarázza. Onnan már nem is mehetett haza, tíz nap múlva, január 13-án vagonírozták be őket. Ahogy belekezd a történetben, már az elején feltűnik nekem, hogy minden dátumra, apró részletre ma is tisztán, pontosan emlékszik.

A Teremtő kezében a borzalmak idején is

Negyvenheten voltak egy vagonban, szinte levegőt is alig kaptak. WC-nek a vagon közepén kivágott nyílást használhatták. Amikor több napi utazás után megérkeztek Krasznovics-ba, Marika néni, ahogy kilépett a vagonból a friss levegőre, egyből elájult. A táborban egyből a fürdőbe irányították őket. A nőket és a férfiakat vegyesen terelték be, ami ellen húzódzkodtak először. De az őr csak kiabált, hogy „davaj, davaj”, úgyhogy mennünk kellett. Őrült helyzetben voltunk – emlékszik vissza Marika néni. Egy tégla épületben voltak elszállásolva, 47-en egy kis szobában. Borzasztó körülmények voltak: csak az oldalunkon tudtunk feküdni, mert máshogy nem fértünk el, nem volt hely – meséli Marika néni. Kitört a tífusz járvány is. Két balmazújvárosi lány feküdt mellette, mindkettő elkapta a betegséget, 41 fokos lázuk volt. Akármerre fordultam, mindketten lehelték rám azt az iszonyatos forró lázt. Felülni meg nem tudtam, mert nem volt hely. És nem kaptam el. Ma sem értem. Különös gondja volt az Istennek rám – meséli csendesen mosolyogva, mintha még ma is nehezen hinné. Enni meg csak káposztalevest kaptunk, itt-ott úszkált benne egy kis burizs, ami pótolta volna a rizskását, de nem ennivaló az – mondja Marika néni. Az egyik orosz őr egyszer meglátta a fogkrémjét, amiről azt hitte ennivaló. Elvette tőlem, és megette mind – meséli nevetve Marika néni. A következő mondatából azonban kiderül, hogy ez csak most tűnik viccesnek. Jaj Istenem, de megsirattam, honnan veszek másikat! De hát éhesek voltak ők is, rém nyomorúságban éltek - mondja. Sokan éhen haltak a táborban – meséli Marika néni. Az mentette meg, hogy sok ruhát vitt, amit kenyérre és kecsketejre cserélte a kerítésnél az orosz asszonyokkal, hogy ne haljon éhen. Bamazújvárosról 510 embert vittek el, 137-en haltak meg a táborban. Marika néniék feladata az volt, hogy a bombázás utáni romos épületekből – amiket az orosz katonák WC-nek használtak – felcsákányozzák a lefagyott emberi ürüléket. De olyan is volt, aki szénbányában dolgozott.

 Isteni sugallat

Amikor arról kérdezem Marika nénit, lelkileg hogy élte meg a munkatábort, azt mondja, őt az tartotta életben, hogy sosem háborgott a körülményein, sosem élte bele magát a téves híresztelésekbe a hazautazásról. Meséli, hogy sokszor jöttek olyan hírek, hogy három hét múlva mehetnek haza. Emlékszem, ott álltam az ablaknál, és azt gondoltam magamban: nem megyünk mi innen három évig haza. És úgy lett. Amikor azt kérdezem, hogy érezte-e Isten gondviselő jelenlétét a táborban, azonnal válaszol: végig érezte. Meséli, hogy még itthon, egyszer különös dolog történt vele. Egyik délután, amikor répalevelet szedett a kertben, letette a földre a vesszőkosarat, felnézett a lemenő napra, és ez jutott az eszébe: Istenem, amikor én majd a Szovjetúnióban nézem, hogy megy le a nap. Jóval később, amikor kint a kolhozban dolgoztak, egy disznóólban voltak elszállásolva. Egy másfél méteres deszka választotta el őket a kocáktól – mondja. Éppen vitte ki a trágyát a disznók alól egy talicskával, s ahogy kiborította a földre, felnézett az égre: ment a nap lefele. És akkor eszembe jutott, Istenem, én ezt egyszer már átéltem! Marika néni azt meséli, mai napig mindig megérez mindent. Ezután arról kérdeztem, imádkozott-e a munkatáborban? Minden nap! – jön azonnal a válasz. Biztos vagyok benne, hogy ez nagyon sokat segített nekem - mondja.    

Hazaérkezésekor először a legidősebb bátyjával találkozott, Kabán, amikor a vonat megállt az ottani vasútállomáson. Imre oda nősült. A bátyja először meg sem ismerte őt. Harminckét kiló voltam – mondja. Nem is tudtunk beszélni, csak megöleltük egymást, gyönyörködtünk egymásban. A nekem szánt paprikás csirkét pedig megették a többiek, mire észrevettem – meséli nevetve. Balmazújvárosra teherautóval vitték őket, a házuktól mintegy 100 méterre állt meg a jármű, amiről Marika néni leugrott, és szaladni kezdett. A kapuban összeesett, onnan úgy támogatták be a szülei. Sok szomszéd odagyűlt köré, akik a saját rokonaik felől kérdezősködtek. Ő viszont már nagyon éhes volt, a paprikáscsirkét nézegette, amivel édesanyja várta. Mire észrevették, megettem. Mondták is, hogy nem lett volna szabad ennyit enni. Mire mondtam, hogy hát jól se laktam – meséli nevetve.

Marika nénin a beszélgetés alatt - a sok megpróbáltatás dacára - végig egy különös derűt éreztem. Vagy mondhatjuk békességnek is. Istentől jövő békességnek. Aki nem élte át, nem érzi, nem érti úgy – mondja a beszélgetés végén. Bizonyára igaza is van. És azt hiszem, mi, akik mindezt nem éltük át, hálát adhatunk az Istennek. Marika néni pedig példaként állhat előttünk, mert ha ő kitartott az Isten mellet a gyötrelmek között, mi tántoríthat el minket ma a teremtő követésétől?

Komorné Csernáth Erzsébet